Folytatom a tartaléképítés szépségeiről. Ennek a második cikknek az eredeti címe „Mentőcsónakok mindenfajta komfortfokozatban” volt.

A múlt hónapban bemutattam, hogy a vállalkozásoknak fel kell készülnie arra, hogy előbb-utóbb vágóhídra kerülnek: semmi sem tart örökké, de különösen nem egy vállalkozás. De semmi baj, mert egy előrelátó tulajdonos már a cég legmeredekebb felfutó szakasza után elkezdi szépen félrerakni a „közönypénzt” (hogy e szerkesztő úr milyen szemérmes! Van ennek sokkal frappánsabb megnevezése…) szóval azt a pénzt, amivel elindíthatja majd következő vállalkozását, vagy csak egyszerűen hátradőlhet és a pénz hozamaiból úriasan megélhet. Vagy a kettő kombinációja - egyik vállalkozó barátom mondta: Én már csak arra gyűjtök, hogy szörfkölcsönzőt nyithassak a thaiföldi tengerparton…

Most már csak két kérdésre kell megválaszolnunk: mennyit és mibe fektessük azt a pénzt, amit a vállalkozásunkból félrerakunk.

Kezdjük a mennyivel. A biztosítók szokták mondani, hogy az emberek nulla biztosítási díjat szeretnének fizetni, de minden kárukat gyorsan és teljesen (sőt egy kicsit még többet is) térítse meg a biztosító. Ha találna valaki ilyen céget, akkor szóljon, mert nekem, és tudtommal eddig még másnak sem sikerült. Igazából az emberek, ha lehet, semmit sem áldoznak a saját biztonságukra. Ez ebben az esetben is igaz. A vállalkozók egy része úgy von ki a cégéből tartalékba pénzeket, mintha a fogát húznák. Ez ismét csak azzal függ össze, hogy sokan a saját vállalkozásukat gyerekükként tekintik, és mint egy jó apa (anya) lelkiismeretfurdalást érez, ha a gyerekétől megvon valamit. Pedig ez még gyereknevelési elvként is rossz.

Ebben a dologban az a humoros, hogy a tartalékként kivont pénz szintén a tulajdonosé, sőt bizonyos értelemben sokkal inkább az övé – hiszen a cég önálló jogi személy – önálló „élőlény”, még ha 100%-ban mi is vagyunk a tulajdonosok, amíg a kivont pénz a mi magántulajdonunk, és felette korlátlanul rendelkezhetünk.

A tartalékképzés nagyságára nézve nincs egyetemes tanács. Két szempontot érdemes azért figyelembe venni. Egyik a cél: mikorra, mekkora összegnek kell rendelkezésre állnia. Ebből vissza lehet számolni, hogy milyen ütemben lehet ezt a tőkét felépíteni. Különösen nagyon fontos ezt jól végiggondolni, ha valóban végleg ki akarunk szállni: ilyenkor ugyanis meg kell állapítani, mennyi pénzre lesz szükségünk havonta, hogy eléldegéljünk, majd ebből kell kikalkulálni a felépítendő tőke nagyságát, és aztán ehhez kell igazítani a pénzek kivonását a vállalkozásból.

Másik szabály egyszerű és mindenkire vonatkozik: 10%. Ennyi. Minden jövedelem, akár céges akár magán jövedelem 10%-át tessék hosszútávú tartalékként felhalmozni. Ez egy általános nemzetközi ajánlás és nem véletlenül: legfőbb oka, hogy 10% viszonylag nagy, ugyanakkor még nem fáj – egy normális pénzügyi helyzetben 10% fel sem tűnik. Csak legyen ez egy általános és rendszeres gyakorlat.

Nos tegyük fel, hogy a cégünk hajójához elkezdünk pénzügyi mentőcsónakot ácsolni. Mibe rakjuk ezt a pénzt? Először is a legfontosabb: a pénzt a cégből ki kell venni, és attól teljesen függetlenül kell befektetni. Ez teljesen nyilvánvalónak látszik, de mégis sokan adózási okokból nem így járnak el. Ezzel oda jutunk, mint a Titanic esetében: néhány mentőcsónak azért nem volt használható, mert szilárdan és bonthatatlanul hozzáépítették a hajóhoz: el is süllyedt vele együtt…

Nézzünk néhány alternatívát a pénzügyi mentőcsónakokra! Azt a magától értetődő megoldást átugrom, hogy a tulajdonos a bankba rakja a pénzét: látva a jelenlegi kamatok infláció körüli teljesítményét, egyetlen jó érzésű vállalkozó sem hagyná a pénzét a bankban megrohadni. De akkor milyen megoldások vannak a tartalék pénzeinkre?

Az első, hogy más vállalkozást indítunk belőle. Nos ez bármilyen logikusan hangzik is, rengeteg buktatót tartogat. Jól mutat, ha az ember már nem csak cégtulajdonos, de vállalkozásbirodalma van! Nagyon gyakori, hogy például egy gépgyártó cég tulajdonosa valami homlokegyenest más profilba vág bele: kastélyszállót vagy lovardát vesz. Esetleg egy másik konkurens hasonló profilú céget. Bármelyik megoldást választja is ez a mentőcsónak bizony rozoga dolog.

Egyik dolog, hogy ezek a cégbirodalmacskák bizony összefüggenek – és ezt például az APEH is jól tudja. Az esetek nagy részében, ha valamelyik – és ez általában a zászlóshajó szokott lenni – felborul, akkor bizony elsüllyed az egész vele együtt.

A másik az, hogy a magyar rögvalóságban nagyon nehéz olyan jól működő, nyereséget termelő vállalkozásokat találni, amelyek nem igényelnek sem szaktudást, sem tulajdonosi törődést. Magyarul az új tulajdonos bizony rájön, hogy a gépgyártó cége mellé vásárolt kastélyszálló egész másként működik, mint amit eddig megszokott. Másrészt, ha mint tulajdonos nem figyel oda, akkor a személyzet még a beépített bútorokat is ellopja, nem hogy nyereséget termelne. Ha pedig nekiáll és ezt a cégét is teljes energiával kitanulja, rendbeszedi, akkor nem a jól megérdemelt nyugalomhoz és anyagi biztonsághoz jut közelebb, hanem a következő szív infarktushoz.

Második alternatíva, hogy ingatlanokba fektetjük. Ezt a megoldást sokan használták, hiszen mai napig sokan meg vannak győződve arról, hogy csak az az érték ami megfogható falakban van…

Ha lakásokat házakat vásárolunk, akkor az esetek döntő részében ma már nagyon kis nyereséghez juthatunk: adó és egyéb költségeik magasak, ugyanakkor nehezen adhatók ki, azt is csak alacsony áron, ráadásul az értékük is csak nagyon gyengén emelkedik az elmúlt években.

Egy kicsit jobb a helyzet, ha ipari ingatlanokat, üzlethelységeket adunk bérbe. Itt valamivel jobb a profit kilátás, de itt sem döntöget csúcsokat. A problémák egy része azonban itt is megvan. Ki vagyunk szolgáltatva a bérbevevőknek. Ha kiesik egy bérlőnk, akkor például egy üzlethelyiség esetén komoly feladat következő bérlőt találni. Csak menjenek végig a Nagykörúton! Tízesével találhatnak – gyakran már hónapok óta – kiadó üzlethelyiségeket. Micsoda kár ez a tulajdonosoknak!

Mindkét esetben váratlan költségek is felmerülhetnek, elég kemény adót is kell fizetnünk. Ráadásul mindenfajta ingatlanbefektetés rákfenéje, hogy csak egyben és nagyon lassan lehet az ingatlant értékesíteni. Ha sürgősen egy kis pénzre van szükségünk, akkor nem adhatjuk el csak az előszobát és pláne nem egy-két nap alatt…

Nem állítom, hogy nem lehet jól ingatlanokba befektetni. De azt ki kell jelentenem, hogy ez is egy komoly szakma, amit meg kell tanulni, jó sok pénz kell hozzá, és igen is, ha eredményesen akarjuk űzni, akkor dolgozni kell vele és nem is keveset. Távol van ez attól, hogy elmenjek három hónapra vitorlázni a tengerre és a távollétemben ugyan úgy, szépen csordogáljon a profit.

Utoljára hagytam az értékpapír alapú befektetéseket. Ez önmagában is egy bonyolult téma – és ezt majd a jövő hónapban taglalom. Az én felfogásom szerint az értékpapír alapú befektetések közt lehet megtalálni azokat a formákat, amelyek luxus kategóriájú pénzügyi mentőcsónakként szolgálhatnak minden vállalkozónak. Nincs munka velük, biztonságosak, magas hozamot hoznak és jól megkonstruálva rengeteg kellemes adózási és jogbiztonsági előnnyel szolgálnak. Természetesen itt is vannak veszélyek – de hát ki hiszi el, hogy nagy a fél ország és szép a királylány, ha nincs sárkány, akit le kelljen győzni?

Nem kellene erről egyszer elbeszélgetnünk?